„Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által;” Zsidók 10: 19-20
Az éves igénk. Még októberben Isten a szívünkre helyezte, hogy ezt az évet a megújulás éveként jelöljük meg. Közben más református közösségek is így jelölték meg ezt az évet, tőlünk függetenül. Talán nem véletlen. Isten népe mindenütt tudja, érzi, szükségesnek látja azt, hogy az egyház reformálódjon, megújuljon. Megújulás nélkül nem létezhet semmi, főleg egy élő szervezet. Márpedig az egyház a szó minden értelmében egy élő szervezet.
A mai igénk hol beszél a megújulásról? Egy új és élő útról beszél, ami az újszövetség az Úr Jézus vére által. A mi Urunk újat hozott és nyitott meg, amikor meghalt a Golgotán. A bűn el lett törölve, és az emiatt lezárt út az Atyához, megnyílt. Amit Ádám elrontott és lezárt, azt a második Ádám, Jézus, helyreállított és megnyitott. Ez az új, az Új Szövetség az Úr Jézus vére által.
A múlt éven ebben megújultunk, most pedig Isten arra tanít, hogy ezen az úton járni is kell, nem csak rálépni. Odajárulásról, meg bemenetelről beszél a Zsidókhoz írott levél. Ez mozgást jelent. A nyomorúságból a Krisztus trónja felé való mozgást. Ami egy új kiváltság, a Krisztus népének a kiváltsága. Amit mindig, de különösen a nyomorúságok idején használhat.
A megújulás éve van. Minden megújulás azzal kezdődik, hogy az ember megújul hitbelileg ebben. Hogy Jézus mit tett értem, és hogy számomra ebből mi következik. Enélkül a belső hitbeli megújulás nélkül nincs megújulás.
Miért kellett a megújulás? Kiről és miről van itt szó? Zsidó keresztyének, amit hitben kezdtek testi emberi dolgokban, zsidós szokásokban meg hagyományokban akarják befejezni. Visszaléptek abba, amiből az Isten kihozta őket.
Van úgy, hogy megy a sok drága tanítás, az ember meg nem veszi komolyan és visszalép abba, amiből Isten egyszer már kihozta. Számolni kell azzal, hogy emberek vagyunk, ilyenek vagyunk, de számolni kell azzal, hogy Isten igéje nem erre tanít, sőt ettől óv:
„Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Zsid 10: 39
Maga a levél két fő gondolattal bír: Jézus mindentől nagyobb, ami a zsidó népegyházban van, és az ő áldozata tökéletesen elég, nincs szükség semmilyen áldozatra vagy áldozásra a Golgota után.
Itt ma a Golgotáról tanít. Jézus teste, amit a templomban levő kárpit jelképezett, széthasadt, és az új út, a Jézus halála által megnyílt az Atyához.
Egy új évet kell bejárnunk. Egy nagyon nehéz évet, amihez nekünk új utat, legjobb utat adja az Isten. Arra emeli a tekintetünket, hogy ezt nézzük, csak erre figyeljünk, csak erre és semmi másra.
Bizodalmunk van. Abban, akit ismerünk, aki szól is hozzánk. Az embernek mindig abban van bizodalma, akit ismer. Furcsa is lenne, ha valami idegen megjelenne, elkezdene valami idegen dolgokat beszélni és mi rögtön bizalmat adnánk neki. Ilyet normális épp elméjű ember nem tesz. A bizalmat mindig megelőzi valami. A bizalom abban van, akit ismerünk. A mi bizodalmunk abban az Istenben van, akit mi ismerünk, akiről tudjuk, hogy Fiát adta értünk, mindent megtett értünk, amit csak megtehetett. Hogy ne bíznák meg egy ilyen nagy szeretetben, aki engem ennyire szeret.
Itt arról van szó, hogy Isten új szövetséget ad, és
Itt arról van szó, hogy az ember hogyan viszonyul ehhez az újhoz.
Bizalommal. Ez az első szó, ezzel indít az Isten az újba minket. Legyen ott a bizalom.
„Teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelre…”
A teljes bizalomra tanít, mert megingott a bizalom. Hogy lehetséges ez? Jézus odaáldozata magát, a teste kettészakadt, mint a kárpit a templomban, és ezzel megnyílt az út az Atyához. Ebben a Jézusban bíztak, és ezért jöttek ki a bűneikből, és ezért szakítottak a zsidó népegyházzal, amely elutasította a Krisztust. Minek is legyen ott a keresztyének, ahol Jézust elutasítják, az övéit üldözik?
Ez így világos volt, de ahogy teltek az évek, talán jött egy-két probléma a gyülekezetben, Jeruzsálemben meg nagyüzemben ment a nagy látványos egyházi élet: sok épületek, rendezvények, ünnepségek, meg a zsidós hagyományok, amit olyan sokan csináltak, amit tartott a szomszéd, meg a rokon. Van a Sátánnak olyan kísértése, ami erre épül, hogy ha annyi sok ember mondja meg csinálja, akkor abban van valami. Volt is. Mert meggyengültek, meginogtak, a bizalmat, a hitet újra kell alapozni, erősíteni, ráfordítani a lényegre: Jézus mit tett érted a Golgotán. Mert mindig ez a lényeg.
Nincs olyan kor és nincs olyan gyülekezet, nincs olyan helyzet, nincs olyan felállás, hogy időközönként ne jönnének próbák, nehézségek, elbizonytalanodások, elerőtlenedések. De olyan sincs, hogy Isten ezekben minket magunkra hagyna, nem küldené el az igét, a biztatást, a remény és az erő forrását.
Sőt, Isten arra tanít minket, hogy lehet nekünk ezekkel majd az Istenhez jönni. Úgy, ahogy vagyunk, mert Jézus úgy is tudja, ő ismeri a mi nyomorúságainkat.
Zsidókhoz írt levél 4,14-16-ban olvashatunk erről:
„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”
Egyik református lelkipásztor írja ezzel az igével kapcsolatban:
„Biztat minket az Ige: „Járuljunk bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk.” Úgy ír erről az odajárulásról, mintha nem is ment volna el, mintha ott volna, közel azokhoz, akik e szavakat olvassák, hallgatják.
Így is van, és nincs ebben semmi ellentmondás: Jézus azért ment el a mennybe, hogy közelebb lehessen hozzánk. A mindenütt jelenvalóság állapotába ment át, hogy idő és térbeli korlátozottság nélkül velünk lehessen minden napon. A Heidelbergi Káté így ír erről: „Emberi természetére nézve nincs többé a földön, de istenségével, kegyelmével és Lelkével sohasem távozik el tőlünk.”
Jó ezt tudni mindenféle élethelyzetünkben, egyedüllétben, betegágyon, elhidegülő emberek közt, meg nem értésben, bántásokban.” Németh P.
A mai igénk olyan, mintegy erre rásegítő igei tanítás. Biztat, hogy járuljunk, mert járulhatunk. Mert Jézus új szövetséget szerzett az ő vére által, megnyitotta az utat, használjuk, hisz azért van megnyitva ez az út.
Méghozzá teljes bizalommal. Mit jelent az, hogy teljes bizalommal?
Azt, hogy semmit sem kételkedve, teljesen megbízva Istenben, teljesen rábízva magam. Olyan szépen foglalja össze egyik hitvallási tanításunk, a Heidelbergi Káté gondviselésről való tanítása, hogy ez mit jelent:
26. K.: Mit hiszel e szavakkal: “Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”?
F.: Azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus örökkévaló Atyja, aki a mennyet és földet minden benne lévővel semmiből teremtette és örök tanácsa és gondviselése által mindezeket még most is fenntartja és igazgatja: az Ő Fiáért, Krisztusért, nékem Istenem és Atyám. Akire annyira rábízom magam, hogy semmit sem kételkedem a felől, hogy összes testi és lelki szükségeimről gondoskodik. Sőt javamra fogja fordítani mind azt a rosszat, amit e siralomvölgyben rám bocsát. Mert megteheti azt, mint mindenható Isten. És meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.
Ámen
Tóth Zoltán lelkipásztor