Mit szükséges hinnie a keresztyénnek?
(HeidKt VII. Úrnapja. II.) Úrnapi kátés istentisztelet
Textus: János 9, 1-13; 26- 41 ; János 20, 31
Egy hónappal ezelőtt ilyenkor arról tanultunk, hogy mi az üdvözítő hit?
Úgy születünk, hogy nekünk ilyen nincs. Ez Isten ajándéka. A lelkünk azon része, amivel Istenhez kapcsolódunk, amivel átvesszük Isten ajándékait. Elsősorban, hogy Jézusba vetjük szívünk minden bizodalmát, hogy csak Őérte, haláláért van üdvösségünk. Két része van ennek a hitnek: ismerem az igét, és bízom benne, hogy az rám nézve is igaz.
Vannak akadályai: a körülményekre nézek, mint Ábrahám a korára, hogy Jézus nem jön időben, mint Jairus, vagy Mária és Márta, hogy mindenki bolondnak néz, mint Noé kortársai. De vannak elősegítői, erősítői is. Az ige, ami lelkileg táplál, Jézus maga, aki nem csak cél, út, de útitárs is, a keresztyén reménységem, hogy az Úr Jézus jön vissza és naponta őt várjuk. Ez mind táplája a sokszor amúgy gyenge és botladozó hitünket.
Ma a hit egy különleges tulajdonságáról tanulunk. A hitnek tárgya van. Nem csak hiszek, de tudom, hogy mit hiszek, sőt tudom, hogy kinek hiszek. Azt is tudom, hogy mit hiszek róla.
22-es kérdés-felelet: „Mit szükséges hinnie a keresztyénnek?”
Mindazt, amit az evangélium ígér, … amire a hitvallás tanít.
Mit ígér az evangélium? Az evangélium Jézus életét írja le, a János evangéliuma kifejezetten Jézus Istenségéről tanít. Annak elejétől a végéig.
Az evangélium tanít arról, különösen Jánosé, hogy az Úr Jézus személyesen is kapcsolatba lép az emberrel, személyesen törődik velünk, beszél velünk, és munkálja a mi hitünket.
Ezekben a személyes beszélgetésekben Jézus valahonnan valahová elvezet, lelkileg elvezet…
János 20: 31 Ennek a Jézusba vetett hitnek célja van, hogy egyedül az Úr Jézusban, mint Isten Fiában higgyünk, hogy ebben a hitben üdvösségünk legyen.
Nézzünk meg egy néhány személyes beszélgetést, amit az Úr Jézus egy-egy kortársával folytatott. Olyan valakivel, aki hitt őbenne. Jézus rávezette őket, hogy benne higgyenek, benne van az üdvösségük, bűneik bocsánata. Ezek az emberek megértették, hogy ki számukra Jézus, és ezt meg is tudták fogalmazni. Egyszerűen, röviden, de mégis a lényeget értve, elmondva, sajátjuknak tudva, és bátran felválallva.
A bűnös nő a János 8 eleljéről: „Senki Uram.” Örül, hogy Jézus neki megbocsátott, örül, hogy csak vele foglalkozik, és örül, hogy Jézus őt elfogadta.
Nikodémusa János 3 elejéről: „Tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul.” Örül, hogy Jézus fogadja, vágyott hozzá, hisz benne, és Jézus az igén keresztül ezt a hitet erősíti benne. De Nikédémus, népe nagy vezetője, már ott megvallja, hogy te az vagy, aki az Istentől vagy, akihez hasonlót senki nem tesz, mert veled van Isten, úgy, ahogy senki mással.
A vak ember a János 9-ből: „Hiszek, Uram, és imádá őt.” A farizeusok kivetették ezt az embert, mert elmerte mondani Jézusról a személyes megtapasztalását, és a véleményét, ami egyébként tökéletesen megegyezett az igével. Soha nem hallottunk arról, hogy valaki vakot gyógyít, eljött az ideje, hogy beteljesedjen, amit a Messiásról ír az ige. Vakok látnak, sánták járnak, halottak ébrednek álmukból.
Tamás a János 20 végéről: „Én Uram, és én Istenem.” Húsvét után, a kételkedő Tamás, aki egyedül bolyong nagy búsan és csalódottan. Személyes találkozása és beszélgetése van Jézussal, ami Tamás hitét rendbe rakja. Most már Tamás is tudja, sőt bátran megvallja, hogy Jézus az Ő Ura és Istene.
A hitnek tárgya van, ez a tárgy egy személy, és a róla való bizonyságtétel. Amit nevezhetünk az evangélium ígéretének, nevezhetünk az apostoli hitvallásnak, ami szépen összefoglalja, nevezhetünk egy bizonyságtételnek, amiben elmondom, hogy mit jelent nekem Jézus. Ahogy ezt ma biblia példákon láthattunk is.
Ez a bizonyságtétel táplálkozik, merít. Az Úr Jézussal való személyes és ápolt kapcsolatból merít. Ez a mi hitünk megerősítője. Erre kell odafigyelnünk, erre kell időt, helyet, alkalmat keresnünk.
Aztán ezt kell megvallanunk. Hiszek egy Istenben… Ez azt jelenti, hogy tudom, hogy kit hiszek, és tudom, hogy mit hiszek róla.
Az őskeresztyén egyházban, az első 5 száz évben négy egyetemes zsinat volt, ami elfogadott négy hitvallást. Ez a négy hitvallás pont olyan, mint az apostoli hitvallás, de egy kicsit ki van egészítve. Az egyik a Szentlélekről, hogy Ő valóságos Isten az Atyával és a Fiúval együtt imádandó, a másik három a Fiú Istenről szól, hogy Jézus ugyanolyan Isten mint az Atya, vele egylényegű, és a két természetet, az istenit és az emberit sem összeelegyíteni, sem szétválasztani nem kell. Ezeket megtalálhatjuk a hitvallás végén. És az Apostoli Hitvallás mellett, ez a négy az, amit az egész világon az összes keresztyén vall. A tévtanok miatt meg kellett fogalmazni, és meg kellett vallani, hogy mit hiszünk az Istenről. Mert nem mindegy. A tévhit az embereket tévútra vezeti. A biblikus hit az, ami az üdvösségre segít.
Összefoglalva: tudnom kell, hogy ki az Isten, mit hiszek róla, és még egy nagyon fontos. Ezt a hitet ápolni kell és tovább kell adni.
A személyes csendesség és ápolt kapcsolat az olyan, mint amikor rácsatlakozunk egy tiszta forrásra, annak semmihez sem hasonlítható tiszta, üdítő vizéért. A hit megvallása, a bizonyságtétel pedig olyan, mintha másokkal azt megosztanánk. Közben átfolyik rajtunk, üdít, tisztít, frissen tart. Ezért is fontos, hogy tudjuk, hogy mit hiszünk, hogy másoknak is azt tovább tudjuk adni. Hogy nem csak mi, de mások is gazdagodjanak a hitünkből, hogy mások is higgyék, hogy Jézus Isten Fia, és e hitben örök életük legyen. Ámen